Megint megnéztem, pedig nem akartam.

Azért nem akarom, mert ez a film mindig előhozza azt az évek óta elzárt, mély érzést belőlem, amit már nem akarok érezni.

Nem azért, mert rossz érzés, hanem mert reménytelen.

És ilyenkor persze potyognak a könnyeim, jönnek az emlékek, ezeket senki el nem veheti tőlem, az egyetlen olyan emlékfolyam az életemben, amit soha nem fogok megbánni, soha nem keseredik meg, soha nem negatív, nem fájó.

Csak a hiánya fájó. Mint általában minden érzés, amit megélek, intenzív, fizikai tünetekig megy el....hát ez átlagon felülien érezteti magát.

És csak velem együtt fog elmúlni.

Egy elektromos fogkefe

Egy törött telefon

Sok-sok emlék

Két törött szív

Nem vagyok padavan...úgyhogy próbálkoztam és próbálkozom.

És sokszor sírok, aztán letörlöm a könnyeim, kifújom az orrom, nyelek, sóhajtok és folytatom tovább.

Néha jó.

Aztán mindig történik valami, amitől újra sírok, aztán letörlöm a könnyeim, kifújom az orrom, nyelek, sóhajtok és folytatom tovább.

És várom a jót.

És jó.

Aztán....

Szeretnék ám írni, de még nem hagyom....

Majd úgy 1 hónap múlva. Szerintem akkor lesz aktuális. Vagy már 2 hét múlva....szerintem.

Messze még a totális megoldás.

Vagyok, élem a hétköznapokat, de egyre inkább körvonalazódik, hogy mi lesz a közeli vége ennek a több, mint négy éve zajló szélmalom harcnak.

Súlyos a tanulópénz, de el kell fogadnom, hogy csak akkor segíthetek magamon, ha hagyom, hogy lezárjuk.

Nagyon sokat dolgozom azon, hogy ez egyre könnyebb legyen lelkileg. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól haladok. Sőt...nagyon rosszul megy ez nekem, de nincs más út.

Több mint 4 év után is vannak olyan beszélgetéseink, amiben békés indítás után is mérhetelen fájdalmakat okoz.

Nemrég is...

Valahogy szóba került, hogy a nagy számú női közül vajon nem maradt-e életre szóló emlék utána, azaz, lehetenek-e gyerekei erre-arra. Ezen elgondolkozva csak olyan női jutottak eszébe, akik célozgattak arra, hogy terhesek voltak tőle, de ő nem akarta venni soha az adást. Viszont ezzel a témával ismét szóba került az a nő, akit ő élete kapcsolatának hív, történjen bármi, ő marad a NAGY Ő.

Nekem is van ilyen, nem ez zavar. A mai napig tudunk egymásról, több köt vele össze, mint bárkivel a múltamban. Hülyeség lenne tagadni, hogy az ember életében van ilyen szép emlék, amire nagyon jó visszagondolni.

Csakhogy ez a nő úgy volt a nagy Ő, hogy nem éltek együtt egy percet sem, a kapcsolat sem volt kapcsolat, csupán ha ő úgy gondolta, hogy na most megyek és dugok, akkor a nő ugrásra készen várta, sőt kivágta az épp aktuális pasit magától és neki szentelte minden percét. Volt olyan, hogy fél évig nem találkoztak, mert máshoz volt kedve, de amint utána betoppant hozzá, a nő készen állt. Ugyan van másoktól két gyereke, mégis állítása szerint ő volt az eszményi nő az életében. Mutatott már pár képet a volt nőiről és én magam is láttam ugye ezen kívül is jó párat, hát vagy nagyon rossz fényképarca van a nőnek, vagy van valami, ami megszépítette, ha rá gondol.

Szóval neki ez a kapcsolat.

Nem az, hogy évekig nap, mint nap együtt lenni, egymásért dolgozni, egymásról gondoskodni, egymásnak örülni.

Aztán persze jött az is, hogy a nő a mai napig kreol, körtemellű...stb.

Legutóbb múlt év októberében találkoztak, mikor kiraktam innen és nem volt pénze hazamenni.

Nem érdekel, hogy van-e köztük kapcsolat, az sem, hogy akkor dugtak-e. Már nem érdekel.

Az érdekel, hogy minden igyekezetem ellenére az ő fogalmai szerint a miénk sosem volt és lesz kapcsolat, mert velem csupán becsületből van.

Nem tompít ezen, hogy amikor ezt mondta, már kellőképpen sokat ivott. Komolyan veszem ezt az állítást, mert komolyan akarom venni.

Bár a sok megcsalás, hazugság után valahogy nem áll össze a kép, hogy nála mi is a becsület, mégis ebbe a mondatba kapaszkodom, hogy felkészítsem magam a végső elszakadásra.

Ő nem a társam.

Egyedül vagyok.

Vagyok olyan mazó, hogy végigolvastam magam, azt hiszem jobban leamortizált, mint amikor megéltem ezt mind.

Persze furcsa is volt, mert az egyszerű olvasótól eltérően a sorok mögött nekem képek is vannak és meg is jelentek.

Ha eltűnök, most olyan időszak következik, amikor befordulok és érlelek.

2006. óta írom ezt a naplót és ezalatt nem vagyok túl büszke, hogy emberileg nem fejlődtem semmit - olvasván az írásba foglalt reakcióim.

Még az sem derült ki számomra, hogy az az ember, aki miatt ebbe belefogtam, beteg, vagy egyszerűen ilyen.

Az egyedüli állandóságot paradox módon pont az ő rapszódikussága jelenti az életemben. És talán a mérhetetlen szeretet, amit mindezek ellenére mégis érzek iránta.

Nem találom az okát, hogy évek óta miért vagyok képtelen gyökeresen másképp megélni az engem ért dolgokat, ezen szeretnék elgondolkozni most mélyen. Változtatnom kell, ahogy eddig is kellett volna, de már nem ígérek magamnak semmit. Gondolkoznom kell, mit akarok és hogyan. Hogy jobb legyen. Mindenkinek.

És közben azt sem tudom, hogy mi siratok.

Kiábrándító volt visszaolvasnom saját írásaim. Hogy nem csinálok mást 4, vagy már 5. éve, csak reménykedem, hátha egyszercsak szerelmes lesz belém az akinek szerelméért ennyire vágyakozom.

Közben együtt élek vele úgy, hogy ő soha eddigi életében nem élt együtt senkivel ennyi ideig, még akkor sem, ha bizony mi is szakítottunk párszor, ha ezeket ugyan szakításnak lehet nevezni, hisz valahogy mindig maratunk egymással.

Egy valamivel nem számoltam igazán őszintén: hogy valaki másba lesz szerelmes.

Nem állítom, hogy ez most így van, de a mostani érzéseim birtokában felmerült bennem a lehetőség. Hogy kialakulhat.

Amint ez így lesz, onnantól nincs mit tenni, el kell engedni. Ha az valóban szerelem és nem csak újra a rózsaszín köd. És akkor legalább ő megtalálja....

Azok a női radarok...megint jeleznek.

Még van valamennyi ideje, mert még nem tudom, mit érzek, de megint befogtam valamit és nagyon nem tetszik. Kifejezetten félelelemmel tölt el. Meg fáj is.

Valami alakul nála. Még hazajön, még gondoskodik rólunk, de már érzem, hogy belépett valaki újra. Talán még csak kerülgeti, ismerkednek, de ez már veszély.

Nem akarom bevonzani a rosszat, de ilyen érzésem egyszer volt a sok év alatt.

Azt mondtam, lassan kifáradunk.

De azt nem értettem bele, hogy valaki más miatt lesz vége.

Kissé hülyén veszi ki magát, hogy most kívánok Boldog Új Évet, de hát ha egyszer idén most írok először... :)

Sebaj, valóban szívből kívánok mindenkinek azt és még a nagyja hátra van, hátha jókor teszem.

Nagy gondolatok nincsenek bennem.

Amit meg érzek....most jó sincs benne.

Talán lassan kifulladunk. Nekünk nem való a viharos vég, nekünk talán ez a lassú halál lesz a jó megoldás. Mikor már úgy engedjük el egymást, hogy nem kísérik érzelmi viharok, csak csendes belenyugvás.

Legalábbis én most így érzem.

Lehet, hogy újra csak tévedek és lesznek itt még viharok, könnyek biztosan lesznek. Még fájdalmak is, tehát még nem itt van a nyugodt vég, de úgy érzem, elkerülhetetlen.

Sosem tudom biztosan, mi miatt van még mellettem, de ez már nekem sem jó.

Nagyon elfáradtam. Néha jó, mert ugyanolyan kellemes, mint amikor minden rendben. Többnyire viszont feszültségekkel terhes és ő olyankor mond mindent, csak fájjon a másiknak, de nagyon.

Ilyenkor nem becsüli a munkám, a tetteim, a ragaszkodásom, a szeretetem.

Persze tudom, hogy ő ilyen. Tudom, hogy mikkel kell elfogadnom, ha őt akarom.

De mennyit ér ez meg nekem? Mindig olyan valakire vágytam, aki megbecsül és nagyon szeret. Mégis hozzá ragaszkodom, aki már-már ugyanazt adja, mint a szüleim anno: értéktelen, selejtes, buta, embernek sem való lénynek állít be, amikor csak hangulata úgy kívánja.

Hát nem tudom, hogy mi következik, talán haza sem jön, vagy ha igen, csak pakolni megint, de előbb elmondani minden rossznak....esetleg enni, inni, aludni, aztán elmenni....tényleg fogalmam sincs.

Ebből áll ugyanis minden hétvégém. Várom haza, kedvére való dolgokkal, felpakolva a következő hétre, figyelve a gondolatait, hogy most vajon mi esne neki a legjobban. Hagyom pihenni, minden neki történik, mert én elismerem, hogy a munkakörülményei rosszak és ezt igyekszem az itthon töltött időben kárpótolni.

Kevés neki. Sőt. Szinte bűnös vagyok, mert amíg ő egész héten szenved, én minden nap hazajövök és ágyban alszom....nulla stressz, nulla nehézség, nulla tennivaló, nulla felelősség. Mármint ő ezt mondja. És ilyenkor komolyan is gondolja.

Két napja, mikor beszéltünk, kb. ezeket vágta a fejemhez ordítva, meg hogy elege van belőlem és a többi. Azóta semmi hírem. Közben persze elintéztem dolgokat, amit kért, úgy téve, mintha nem fájna semmi, megírva neki a jó hírt, amit külföldről kaptam, de magam sem értem, hogy mennyire nem tudok már ennek sem örülni, mert félek, megint kútba esik, hisz így képtelen leszek végigcsinálni. Vannak dolgok, amit már komolyan nem bírok egyedül. Ha ezért selejt vagyok és lenézni való, hát...

Megadom magam most. Lesz, ami lesz. Nincs már energiám küzdeni. Nincs igazi otthonom, nincs családom, van viszont iszonyat felelősségem. Rám van bízva egy ÉLET, aki aztán semmiről nem tehet.

És ez nem olyan "kiaszom és elmúlik" érzés már....

Hogy emberek mik után kutatnak....basszus, azt hiszem, korán hagytam abba a tanulást, hogy nem lett belőlem tudós, aki többek közt az angyalok repképességének valódiságát vizsgálhatja. Mert amúgy a létezésükben semmi kétség...

"A Jézus születésének hírét hordozó angyalok anatómiailag képtelenek voltak a repülésre, állapították meg a University College London biológusai, miután megvizsgálták a középkori festmények ábrázolásait. De nem csupán az angyalok: a kerubok, tündérek és egyéb, szárnyakkal ábrázolt mitológiai lények sem tudhattak repülni.

A tudósok a festményeken ábrázolt lények testfelépítését, izomzatát, aerodinamikai jellemzőiket, és a szárnyaik felépítését vizsgálták meg, és hasonlították össze madarakéval, és olyan repülő rovarokéval, mint a szitakötő. Egyedül Giotto di Bondone, XIV. századi firenzei festő képein találtak olyan angyalábrázolást, amely talán képes lett volna a vitorlázórepülőkhöz hasonló siklórepülésre, bár a felszállás elég problémás lett volna.

A fő problémák a szárnyak méretével (főleg az emberi test tömegéhez viszonyítva), és az azokat mozgató izomzat hiányával vannak a tudósok szerint."

Tudós akarok lenni...tudós akarok lenniiiiiiiiiiiiiiii!!!!  Pffff..... :)